Attól, hogy nem voltam itt - csak lélekben -, még írtam, és most, hogy az internet sem ellenkezik tovább, ki is teszem amit még távollétem alatt firkantott soraimat.
Akárhányszor előjött a kép, amint írok, igyekeztem elhessegetni és másra koncentrálni, de nem bírtam sokáig, ezért is vagyok itt. Az aprócska gondolat addig motoszkált a fejemben, amíg le nem ültem írni. Szóval megint itt lennék, de nem helyzetjelentéssel – ugyanis nem történik velem semmi izgalmas – hanem sokkal inkább egy véleményes, érzéses poszttal, amiből egy kicsi részemet ismét megismerhetitek – ahogy az előzőből és szerintem az elkövetkezőkből is. Mostanság ilyen hangulatom van, állandóan gondolkozom és rendezgetem a belső „otthonomat”, hátha végre valahára rátalálok magamra a bent rejlő káoszban. Nem tudom, hogy ki- mit tud, de rengeteg dolog történt, ami megviselt. Igen, mondhatjuk, hogy az én döntésem, de mindettől függetlenül is nagyon nehéz volt ezt a sok változást és áldozatot elviselni. Nehéz ezt a lelki terhet cipelni, főleg, hogy mindez idő alatt, mintha kicsit eltávolodtam volna saját magamtól. Talán minden ott kezdődött, hogy elballagtam az általánosból, ami az első komoly lépés volt az életemben. Volt egy megszokott rend és társaság, ahova nyolc éven keresztül jártam, majd egyik pillanatról a másikra, mindennek vége szakadt, mintha elvágták volna. Kikerültem a nagyvilágba, ahol minden olyan idegennek és nagynak tűnt. Elértem, amit akartam, mégis hiányzott valami. Elkerültem egy másik városba, mégsem volt az igazi, ezért hazajöttem. Fél év ’másvárosi’ élet, plusz pár hónap itthonlét kellett hozzá, hogy megtudjak válaszolni egy régi kérdés, ami úgy hangzott, hogy ’ miért mész Budapestre tanulni?’ – azért, mert utálom ezt a retekfalvát és az itteni embereket. Az egyetlen, ami ideköt, az a családom, és, ha lenne egy lehetőségem gondolkodás nélkül elmennék innen. Tehát hazajöttem, ismét itt vagyok és, bár a hiányérzet elmúlt, elég nehéz visszaszokni a jóból ide, - mert igen, ott jó volt – a nagy szarba. Mindez elég nehéz volt, még, ha akkoriban ez fel sem tűnt, most érzem, hogy nem ide való vagyok és nem is akarok itt lenni, de nincs miért rinyálnom, én döntöttem így és most vállalnom kell a következményeket. A minap egy barátnőmmel vásárolni mentünk és ugyanazon az útvonalon kellett haladnunk, ami a koli és a suli felé vezetett…hirtelen annyira rossz érzés fogott el. Rossz volt ismét ott lenni. Rossz volt a sok emlékre gondolni, ott, azon a helyen, ami régen az otthonomat jelentette, de ma már csak egy emlék. Nem szeretnék soha többet arra menni, sőt, még a környékére sem, mert olyan hiányérzetet kelt, ami megbánással társul. De, most tegyük ezt félre, mert nem ez a lényeg, csupán muszáj volt megemlítenem, hogy nagyjából tiszta legyen a kép, illetve ez is a történet része. Szóval újra itthon vagyok, a családommal, és, bár néha felbosszantanak a viták, sosem felejtem el, hogy mielőtt hazaköltöztem - sírva – azt mondtam, hogy még a viták is hiányoznak. Jó itt lenni, a családommal, de hiányzik a kollégium, az, hogy ott szabad voltam, önálló voltam, voltak szobatársaim, a sok poén és élmény, amiket sosem felejtek majd el – egyébként még mindig nem tudom felfogni, hogy én tényleg elköltöztem egy másik városba, kollégista voltam -, hiányzik az iskola, ahova szívesen jártam – néhány napot leszámítva, a valaha volt legjobb ofő, a kis kör amiben voltunk, az imádnivaló és kevésbé imádnivaló tanáraim, az, amikor el kellett köszönnöm, de a sírástól nem tudtam megszólalni, az, ahogy az angoltanárnőm megölelt mielőtt eljöttem, az, hogy egyszer egy olyan környezetben voltam, ahol szerettek és jól éreztem magam. De mindegy, mert tényleg nem erről van szó – bocsánat ezért a majd’ hatszáz szóért. Ebben a városban annyira kevésnek és céltalannak érzem magam. Itt mindenki annyira kishitű, buta és egyszerű. Én – mindenféle beképzeltség nélkül – ettől több akarok lenni. Szeretnék több lenni, mint ők. Több akarok lenni, mint ez a hely. Vannak álmaim, céljaim, amiket el szeretnék – és el is fogok – érni. Tudom, hogy küzdenem kell érte, de képes vagyok rá – mert igen, annak kell lennem. Hiszek a csodákban, hiszek magamban és megcélzom a holdat, így legrosszabb esetben is a csillagok közé esek. Viszont mások nem ilyenek és ez nagyon felbosszant, mert a legjobbat akarom kihozni magamból, pozitív szeretnék lenni és inspirálni szeretnék másokat, azt akarom, hogy mások inspiráljanak. Egy olyan életet szeretnék élni, ami tele van kalandokkal, mégis egyszerű és szolid. Szeretnék az lenni, aki valójában vagyok, és nem az, akit mások szeretnének, hogy legyek. Igen, meglehet, hogy egyedül fogom járni az utamat, de inkább, minthogy egy – szomorú – birka legyek a sorban. A hazajöttem óta elindultam egy rossz irányba, kezdek olyan lenni, mint a körülöttem lévő pesszimista és céltalan emberek, akiknek nincs jobb dolguk, mint a telefonjukat nyomkodni és nem a korukhoz való dolgokról beszélgetni, seggrészegre inni magukat és kurváskodni, ahelyett, hogy elolvasnának egy könyvet, értelmes/ értékes beszélgetéseket folytatnának – mint én Zsófival:D -, célokat tűznének ki és megvalósítanának azokat. Az a baj az emberekkel, hogy nem mernek nagyot álmodni, holott a mindennek csak a képzeletünk szab határt – értsd: minél nagyobbat álmodsz, annál több lehetőség nyílik meg előtted. Elmentem egy rossz irányba és most valaki olyan vagyok, akit mások akarnak látni és nem pedig az, aki valójában én vagyok. Ki vagyok én? A lány, aki mindenkihez kedves és mosolyogós. Aki, ha valamit elront, órákkal utána azon gondolkozik, hogy milyen égő volt. Aki imádja Eminem-et és Demi Lovato-t, de fél perc alatt egy GNR fan, rocker lánnyá tud változni. Akinek a kedvenc színe a fekete, aki imád olvasni és zenét hallgatni. Aki mindig sír a könyvek végén. Aki addig hallgat egy dalt, amíg szarrá nem unja. Aki imádja a gyerekeket és az állatokat. Aki kifelé mindig a kedves és szerény lányt mutatja, de belül boxolónak érzi magát, aki
Eminem Lose Yourself című számára mindenkit kiüt. Aki hiszi, hogy bármit elérhet, még, ha néha motiváció hiányában is szenved. Aki hirtelenharagú, de ezzel egyetemben minden apróság miatt bűntudata lesz. Aki hiszi, hogy a világban még van jó – bár néha erősen kételkedik ebben. Aki angolul beszél magában, mert magyarul már nem menő. Aki napokon át ’juj, de édes’- ezik, ha egy néger srác angolul kér tőle segítséget. Aki kegyetlenül őszinte tud lenni, de csak miután kedvesen hazug volt. Akinek minden vágya, hogy szép mosolya legyen. Aki, amióta volt egy balesete, még a kézenállástól is retteg – de egyszer úgyis legyőzi a félelmét. A lány, akinek hatalmas kék szemei vannak, és ezt az egyet szereti magában. Aki a világon a legjobban az anyukáját szereti, de képtelen ezt szavakban elmondani neki. Aki imád cinikus és szarkasztikus lenni, mégis fordítva nehezen viseli ezt el. Ez vagyok én igazából és nem is akarok más lenni. Nem akarok többé színes ruhákban a telefonomat nyomkodva, egy rettegő lányt játszani, mert én egy fekete mániás, kedves és határozott, olvasós lány vagyok. Nem fogom szégyellni az olvasást az iskolában, nem fogok lealacsonyodni, mert úgy érzem, többet kell tennem a világért.
Eminem Lose Yourself című számára mindenkit kiüt. Aki hiszi, hogy bármit elérhet, még, ha néha motiváció hiányában is szenved. Aki hirtelenharagú, de ezzel egyetemben minden apróság miatt bűntudata lesz. Aki hiszi, hogy a világban még van jó – bár néha erősen kételkedik ebben. Aki angolul beszél magában, mert magyarul már nem menő. Aki napokon át ’juj, de édes’- ezik, ha egy néger srác angolul kér tőle segítséget. Aki kegyetlenül őszinte tud lenni, de csak miután kedvesen hazug volt. Akinek minden vágya, hogy szép mosolya legyen. Aki, amióta volt egy balesete, még a kézenállástól is retteg – de egyszer úgyis legyőzi a félelmét. A lány, akinek hatalmas kék szemei vannak, és ezt az egyet szereti magában. Aki a világon a legjobban az anyukáját szereti, de képtelen ezt szavakban elmondani neki. Aki imád cinikus és szarkasztikus lenni, mégis fordítva nehezen viseli ezt el. Ez vagyok én igazából és nem is akarok más lenni. Nem akarok többé színes ruhákban a telefonomat nyomkodva, egy rettegő lányt játszani, mert én egy fekete mániás, kedves és határozott, olvasós lány vagyok. Nem fogom szégyellni az olvasást az iskolában, nem fogok lealacsonyodni, mert úgy érzem, többet kell tennem a világért.
Szóval igazság szerint csak annyit szerettem volna, hogy jelen pillanatban keresem magamat – az igazit – és az utamat. Igyekszem arra figyelni, ami tényleg számít és nem a sok értelmetlen dologra, amit a mai világ az utamba gurít. Ha egy pillanatra az egész világhoz szólhatnék, annyit mondanék, hogy : Mindig legyetek önmagatok, mert csak akkor lesztek igazán boldogok, ha szeretitek és elfogadjátok magatokat. Fogadjátok el magatokat, ahogyan másokat is. Soha ne adjátok fel, mert semmi sem lehetetlen. Merjetek nagyot álmodni!
#alwaysbeyourself #nevergiveup #findyourself #dontjugde
Ajánlott dalaim:
„ Tudni, milyen nem akarsz lenni épp olyan fontos, mint tudni, ki is vagy. „
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése