" Amikor kimutatjuk szeretetünket, a világ is kitárja felénk karjait. 

Azt kapod vissza, amit a világnak adtál. Sugározz pozitív energiát és derűt, és azt fogsz kapni. Bámulatos, hogy a szeretet hogyan képes bármilyen helyzetet lecsillapítani. Még ha mások bántó vagy ártó módon viselkednek is, ha szeretettel és megértéssel válaszolsz, annak nagy hatalma van. Akármi is az eredménye, este azzal a tudattal felehetsz le, hogy helyesen cselekedtél, és ez az, amire valójában hatni tudsz. 

Cél: Tárd fel ma a szívedet, hadd tudja meg a világ, mennyi szeretet lakozik benned! Ölelj vagy nevettess meg minél több embert! "

Mi leszel, ha nagy leszel?

Bár nem sok új dolog történt velem az elmúlt időben, ma mégis akadt valami, amiről úgy érzem talán érdemes lenne írnom.Szóval vendégségben voltam ma, ahol egy beszélgetés során szóba jött, hogy mi szeretnék lenni, ha 'nagy leszek', jobban mondva mivel szeretném tölteni az életem. Erre a kérdésre több válaszom is van, mely nagyban függ attól, hogy kik vannak jelen a társalgás során. Őszintén szólva nincsenek kész terveim a jövővel kapcsolatban, hiszen a mai világban nem egyszerű eldönteni, hogy merre menjen az ember, úgy hogy minden klappoljon. Az biztos, hogy szeretnék egyetemre menni, bár a szak még kérdéses. Felvetődött bennem lehetőségként az anglisztika, illetve nagyon talán a turisztika is, de ezek mind olyanok, hogy valamit muszáj választani. 

Az igazat bevallva, a jelenlegi állás szerint van egy valami, ami szívvel- lélekkel tudnék csinálni, de ezt csak nagyon kevés emberrel osztottam meg, ugyanis elsőre nevetségesnek tűnhet, ha valaki végignéz rajtam, másodszor pedig nem szeretném az  ' ebből nem lehet megélni' illetve ' ez nem életcél' prédikációkat hallgatni. 

Személyi edző szeretnék lenni. Ez az, amit el tudok képzelni a jövőbeli elfoglaltságomnak. Szeretnék emberi életeket megváltoztatni, végigkísérni és segíteni mások fejlődését. Szeretnék motiválni másokat és erőt adni nekik, szeretnék egy példaértékű személy lenni számukra. Igen, tudom, hogy ez nem biztos megélhetés..sokat kell letenni ahhoz az asztalra, hogy jó helyen kapj állást, DE e mellett szeretnék egyetemet végezni és a kezemben tartani egy biztos megélhetési forrást is! Ez az, amit mások nem fognak fel. Nem szeretném erre tenni az életemet, vagyis de, viszont mindenképp lenne B opció is, amennyiben ez nem jönne össze. Úgy érzem, hogy a saját utamat végigjárva lesz elég tapasztalatom és motivációm ahhoz, hogy mindezt átadjam másoknak, ráadásul a személyiségemből kiindulva szerintem jó csapatot tudnék alkotni a kuncsaftjaimmal. 

Szóval összességében céljaim mindig vannak, hiszen mit ér a céltalan ember? Mit érünk, mi értelme az életünknek, ha csak úgy lézengünk a világban? 

A végén pedig meglátjuk, hogy mi hoz a jövő, nyitott vagyok a lehetőségekre, amelyek előttem vannak, bár informatikus nem valószínű, hogy valaha is lesz belőlem. :D

Willkommen im

Wow, ahogy megnyitottam a blogot elgondolkoztam rajta, hogy ráférne egy kisebb átalakítás, nem mintha nem tetszene, de sokkal jobban illene hozzá egy finomabb, kellemes árnyalat, mint ez a sötét szín. 

Szóval, minden ott kezdődött, hogy tegnap felszálltam a 9:18-as, Budapest irányába közlekedő vonatra. Még mindig nehéz elhinnem, de megtörtént! Nagyon - nagyon hálás vagyok Zsófinak és a családjának ezért a kalandért, ami nélkülük sosem sikerülhetett volna. Régen is jártam külföldön, de akkor még elég kicsi voltam, nem sok rémlik belőle, szóval azt félretéve, szerintem most vagyok először külföldön úgy, hogy emlékezni is fogok a történtekre. 'Ez az én évem lesz!' - hangzott el szilveszter éjjelén, és eddig tökéletesen efelé is haladok. Úgy tekintek erre a helyre, mint 'World traveller' tervem első pontjára, tehát ezzel is valami új kezdődött el. Ott tartottam, hogy Budapest - Keleti felé vettem az irányt, majd onnan egyenesen Salzburgba, illetve Zell am See-be. Még reggel sem igazán fogtam fel, hogy mit is csinálok, egészen addig, amíg rajta nem ültem a piros színű, titokzatos railjet-en. Akkor kezdett tudatosulni bennem, hogy tényleg Ausztriába készülök. A vonatút nagyon jó volt, ez a szerelvény ezerszer felszereltebb és szebb, mint amiken eddig utaztam, úgyhogy maga az út is nagy élmény volt. Egyszer jött magyar kalauz, aztán egyszer német - ami érdekes volt, mert nem beszélem a nyelvet, így csak odaadtam a jegyemet és néztem -, illetve később megint jött egy német kalauz, bár még mindig nem értem miért kérték kétszer a jegyet, megoldottam. A railjet 11:40-kor indult el Pestről, és 16:52-kor érkezett Salzburg-ba. Útközben feltűnt, hogy milyen szép és tiszta állomások vannak kint, ez pedig elgondolkodtatott, hiszen például a keleti szép lenne, de csupa kosz. Na mindegy.. Salzburg-ban várakoztam - kicsit aggódva, mert elfelejtettünk beszólni a szolgáltatónak és nem tudtam telefonálni -, de végül minden aggodalmam elmúlt, amikor megláttam Bencét - és a barátait. Kicsit féltem attól, hogy velük kell majd hazajönnöm, elvégre oké, hogy őt is kiskorom óta ismerem, de régóta nem találkoztunk. Ennek ellenére kedves volt, érdeklődött, hogy milyen volt az utam, aztán végül lefoglalta magát a barátai és a telefonja társaságában. A Zell am See-be tartó vonaton ülve figyeltem, ahogy németül társalognak - úgy, hogy egy szót sem értettem, azon kívül,  hogy 'lol' és 'what the f*ck' -, illetve akadtak pillanatok, amikor tudtam, hogy rólam beszélnek, de nem értettem, hogy mit. Volt olyan is, amikor Bence nem volt ott és próbáltak velem kommunikálni, de nem értettem őket, ezért fejrázással vagy bólogatással válaszoltam - nagyjából kikövetkeztettem, hogy miről beszélnek. Javukra szóljon, hogy legalább udvariasak voltak néha, és felvitték a bőröndömet a lépcsőn, illetve egyszer le is. Amikor megérkeztünk, még mennünk kellett egy megállót valami olyasmivel, ami hasonlított a villamosra. Bence mondta, hogy mit mondjak a kalauznak, mire mondtam, hogy 'Ne már, mondd Te' - ugye nem volt jegyem - végül jobb is, hogy ő mondta, mert egy egész hosszú beszélgetés kerekedett belőle. Végül egy megállóval később leszálltunk és pillanatok múlva már Zsófival és az anyukájával találtam szembe magam, ami nagy megnyugvás volt végre a fiúk után. Feljöttünk, beszélgettünk, megittam egy rakat teát, rájöttem, hogy nem szeretem a karfiol levest (:D), skypeoltunk anyával, végül belekezdtünk a Fák jú tanár úr-ba, de éjfél körül abbahagytuk, mert hulla voltam, viszont büszke vagyok magamra, mert reggel héttől éjfélig alvás nélkül kibírtam, most pedig hétkor keltem - aminek nem értem az okát, de sebaj - és teljesen fel vagyok frissülve. A mai nap sem lesz unalmas, mert megyünk majd ki, találkozom a menekült gyerekekkel, illetve végre le tudom majd fotózni a minket körülvevő gyönyörű hegyeket! 

A szavaknak súlya van

Fülessel a fejeden, kedvenc dallamod hallgatva,  elgondolkozva nézel ki a busz ablakán. Látod a körülötted lévő embereket, a hajléktalant, aki a fehér sáv mentén kéreget az autósoktól - sokszor alkoholra élelem helyett -;  a nőt, akinek gyermeke reménytelen próbálkozások közepette próbálja egy percre is elvonni anyja figyelmét a telefonba való csacsogásról; a néger srácot, aki próbál úgy tenni, mintha nem érezné magán az emberek szúrós tekintetét; az idős nénit, aki szatyrokkal felpakolva próbál felmenni a lépcsőn; a lányt, aki után fütyülnek a fiúk - szándékosan nem férfiak -, a kisfiút, akit kicsúfolnak a nagyobbak; a házaspárt, akik a éppen egymással vitatkoznak. Az embereket, akik észre sem veszik a körülöttük lévő valóságot, a csodákat, egymás apró gesztusait, mert belefeledkeznek a telefonjaikba, a problémákba, saját magukba. Bezárkóznak, mert azt hiszik így jobb. Mi lenne, ha egyszer fordítanánk két percet az életünkből arra, hogy másokon segítsünk? Ha egyszer felhajtanánk a fejünket a képernyőt világából és körbenéznénk magunk körül? Csak egy pillanatra. Ha a média által beadott hamis tökéletesség utáni vágyakozás helyett, inkább megpróbálnánk a valóságra koncentrálni és azt a tőlünk telhető módon ugyan nem tökéletessé, de boldoggá varázsolni? Másoknak - s ezzel leginkább magunknak - apró gesztusokkal örömet szerezni. Egy apró mosoly, egy apró cselekedet, egy 'köszönöm' olykor csodákra képest. Nem is hinnénk, de kis, megfoghatatlan, csekély dolgokkal akár egy egész napot is jobbá tehetünk mások életében. Mi lehet annál jobb, mint a tudat, hogy örömet okoztál másnak? Tudni, hogy ma is tettél valami hasznosat. Nem feltétlen kell mindig a pénzre, a viszonzásra gondolni, hiszen azzal, hogy másért tettél valamit, tulajdonképpen magadért tettél valamit. Manapság az emberek egyre csökönyösebbek és maguknak valóak. Felháborodnak, ha megszólják őket - vagy szeretteiket -, de ők előszeretettel bántanak meg másokat. Sokszor már tudatlanul - szokássá vált, beépült - jelzőkkel illetünk másokat, de a legrosszabb mindebben az, hogy észre sem vesszük. Fogalmunk sincs róla, hogy mit okozunk ezzel, és ide jön egy mondás:

" A szavaknak súlya van" 

De még hogy mekkora! Sokkal nagyobbat lehet ütni egy-egy megnyilatkozással, mint egy fizikai értelemben vett ütéssel. Nem vagyunk tisztában a szavak valós jelentésével, illetve a mögöttük lapuló közleménnyel. Gyakran előfordul manapság, hogy keverednek a nemzetiségek, ugyanis sokan külföldön próbálnak szerencsét - gondolok itt a hozzánk érkezőkre, de magyarok közül is rengetegen teszik ezt -,  egy teljesen új országba próbálnak beilleszkedni. Meglátunk egy néger, kínai, vagy akár cigány származású embert és nigga, sárga - ezek a szebbik formái - és ehhez hasonló jelzővel illetjük őket. "Jesszus, ez a nő bolond, miért hord kendőt?" - illetve nyilvánítunk véleményt szokásairól, mindenféle alapismeret vagy tapasztalat nélkül. Nem ismerjük emberileg, nem azt mondjuk rá, hogy ' nézd már, itt van XY" hanem itt van a ....( nem bővíteném az emberek memóriáját ócsárlásokkal, mindenki tudja miről beszélek) Más nemzeteket szólunk le, illetve ítélkezünk felettük, holott nem is ismerjük őket. Valószínűleg számukra is furcsák a szokásaink, de nem érzik szükségesnek leszólni ezt, ahogy nekünk sem kellene. Ahelyett, hogy elkülönítő, negatív jelzőkkel illetnénk őket - mint az ókori Indiában a kaszton kívülieket -, megpróbálhatnánk eltekinteni a származásuk fölött - hiszen mindannyian hús-vér emberek vagyunk - és belső értékeink szerint kategorizálhatnánk egymást. Nem a bőrszínünknek, a vallásunknak, nem a külsőségeinknek, hanem az emberi értékeinknek kellene döntő szempontnak lenniük. Beengedhetnénk más nemzeteket és megismerhetnénk a kultúrájukat, megpróbálhatnánk megérteni mit és miért tesznek, ahelyett, hogy értetlenül, illetve jogtalanul bíráljuk őket. 

Szeretnék egy olyan ember lenni, aki elvonatkoztatva minden sztereotípiától nyitott az új kultúrák megismerésére és azok befogadására, aki előbb megismer valamit és csak utána alkot róla véleményt. Olyan, aki nyitott szemmel jár, észreveszi az apró gesztusokat, aki megáll, hogy segítsen az öreg néninek, aki mosolyt csal mások arcára: 

mert nincs annál szebb, amikor tudod, hogy okoztál egy boldog pillanatot mások életében. 

“I don't care if you're black, white, straight, bisexual, gay, lesbian, short, tall, fat, skinny, rich or poor. If you're nice to me, I'll be nice to you. Simple as that.”

( Nem érdekel ha fekete, fehér, biszexuális, meleg, leszbikus, alacsony, magas, gazdag vagy szegény vagy. Ha kedves vagy velem, én is kedves leszek veled. Ilyen egyszerű. )

„Lenni, vagy nem lenni, ez itt a kérdés.”

Sokan mondják, hogy legyél olyan másokkal, amilyenek ők veled, mutass egyféle tükröt, de nem hinném, hogy minden esetben ez a legjobb megoldás. A mai világban a legtöbb ember gyökér és galád és, ha mi is ezt viszonoznánk azzal, semmivel sem lenne jobb a helyzet, sőt még saját magunknak is rosszabb lenne. Ritka manapság a pozitív ember – bár ez nem is feltétlen a pozitivitásról szól – pont ezért kell megtartanunk a jó szokásainkat, kitűnni a tömegből és, ha mások életére nem is, de a sajátunkra pozitív hatást gyakorolni. Minden ember eljut egy pontra, amikor rájön, hogy saját magából kell kiindulnia, magát kell ismerni és azt kell tennie, ami neki jó és nem pedig másoknak. ( Ezt nem úgy értem, hogy akkor bántsuk másokat, lopjunk, csaljunk, csupán ne mások negativitásából induljunk ki. ) Keressük mindenben a szépet és a jót – a rossz dolgokból például levonható a tanulság – próbáljunk meg nyitottak lenni és beengedni új dolgokat, néha kicsit elszabadulni a valóságtól. Alapból persze, nagyon jó a realizmus, de mennyivel szebbé lehet tenni dolgokat egy kis fantáziával. Mármint gondolok arra, hogy néha hinni kell a csodákban, mert megtörténhetnek, bárkivel, bárhol és bármikor. Nem találom erre a legmegfelelőbb szót…én valahogy szeretem a varázslatos dolgokat, mind például: Jó vagyok matekból és az egyik kedvenc tantárgyam, de az irodalom mennyivel színesebb, különlegesebb, varázslatosabb? A sok felfedetlen válasz, az üres kockák, amik helyére a saját képzeleted szüleményét teheted be, mert miért is ne? Nem sok olyan embert ismerek, aki ehhez hasonló gondolkozásmóddal rendelkezik, pont ezért is egyszer, eléggé megörülök, amikor ilyes valakivel találkozok, másodszor pedig nehéz különcnek lenni. Mert ez különcség…a legtöbb ember pesszimista, vagy ha nem, akkor is a valóságban él, túlságosan is a valóságban.. Példának okáért az angol tanárom is egy ilyesmi személyiség, bár nem egészében, de van benne valami, az előbb említett varázsból, amit nagyon-nagyon irigylek. Nem egyszerű kimutatni ezt a mai világban, ennyi idióta emberrel körülvéve,  viszont érdekes, hogy az ilyen különleges kisugárzású embereket a negatívabbak is kedvelik, pont azért, mert – ha már saját maguk által nem is – de belőle energiát nyernek; egy kis porszemcsét a varázslatból.  Érdekes dolog ez, minden csak nézőpont kérdése. Egy napon remélem, hogy én is ilyen ember leszek majd, illetve azt is remélem, hogy valamikor visszajön az íróképességem, ami jelenleg valahol a félhomályban kóborog egyedül, elveszetten. Addig is remélem, hogy valamennyire sikerült ezzel a kis rövidke, béna írással átadni a jelenlegi gondolataim egy részét. 

(Várhatóak - számomra különlegesnek tartott - zeneszöveg fordítások. )

Best of #summermemories2015

Már napok óta tervezgettem, hogy írni fogok - az esetleges hibákért bocsánat, kivételesen nem word-be írtam -  de csak most jutottam el idáig, szóval akkor következzen egy kisebb beszámoló. Igazság szerint a nyár utolsó hete volt a legforgalmasabb - és egyben élménydúsabb is. A napokra már nem emlékszem, de huszadikán Noémivel voltam pesten egész délután, illetve este is. Dél körül mentem fel - ha jól emlékszem - majd voltunk kajálni Sanyival, utána moziztunk - de csak ketten Noémivel - majd az Arénában csöveztünk és végül onnan néztük a tűzijátékot is, amit egyébként hamar megbántunk, mert semmit sem lehetett látni, de, ha közelebb mentünk volna, akkor lekéstem volna a vonatot, úgyhogy nem volt más választás. Szóval a 21:35-tel jöttem haza, vagyis hatvanba átjöttek értem, mert onnan már nem jött több szerelvény - bocsi, szóismétlés kerülés - ide. A vonaton odajött pár fiatal és az egyik nagyon beszédes kedvében volt, de igazság szerint nem volt bunkó vagy erőszakos, csak inkább vicces és nyitott. Körülbelül fél tizenkettőre hazaértem, ettem, körmöztem - mert nekem muszáj volt kijavítani azt az egy körmömet.. - majd megpróbáltam aludni, mert reggel 3:30-kor keltem - azaz aludtam kb. három órát. Reggel egészen üde voltam, bár elég rossz volt sötétben battyogni az buszmegállóba. Igazság szerint éjszaka sokkal jobb sötétben sétálni, mint hajnalban, valamiért az utóbbi ijesztőbb. Aztán azon filóztam, hogy a kivilágítatlan utcában menjek, vagy ott, ahol meggyilkoltak valakit. Végül az utóbbit választottam, mert kevés a valószínűsége, hogy engem is ott fognak megölni:D Kecskeméten nagyon jól éreztem magam és még a buszutat is jól bírtam, szóval megérte elmenni. #napiamanda : Odafele a sofőrt megkérdeztem, hogy " Megkérdezhetem, hogy milyen megálló után kell leszállnom? Mire ő: Persze kiscsillag...nagykőrős" Viszont én ott tartottam, hogy milyen édes, hogy így szólított és e közben elfelejtettem a megállót, amit mondott, szóval igen, csakis én lehettem. #napiamanda2: Napközben vettem egy zero colat, amit csak a buszon bontottam  - volna - fel. Na, de ugye azzal nem számoltam, hogy egész úton a táskámban rázkódott, úgyhogy a buszon szépen telibe öntötte magam. Utána voltam még egyszer pesten, ha jól emlékszem, illetve találkoztam a volt osztálytársaimmal, akikkel elmentünk sátrazni. Háááát, ez egy nagyon hosszú történet - és tekintve az egy évvel ezelőtti emlékeket még annál is hosszabb - szóval nem folynék bele. Utálom ezt a várost és az ittenieket, pont ezért jó volt megint velük lenni - illetve nem csak ezért. Eszünkbe jutottak a régi emlékek, szóval sokat nosztalgiáztunk és a legszebb, hogy még mindig a régiek voltunk. Vagyis nem teljesen, de az érzések megmaradtak és az emlékek is, szóval talán most már tartani fogjuk a kapcsolatot.

Szóval ezek a régebbiek, most pedig jöjjenek a frissebbek: Tavaly nyelvis voltam, de nem tudtunk két szakirányban megegyezni, ezért szétbontották az osztályt, így most ez a harmadik új osztályom egy év alatt. Igazság szerint nem olyan vészes, vannak akiket elsőre is utálok, de ki tudja, meglátjuk, hogy kiből mi lesz. Reménykedek, hogy jobbak lesznek, mint a tavalyiak, és végre sikerül beilleszkednem. Tavaly hátránnyal indultam, de még mindig azt mondom, hogy egyébként sem barátkozni megyek, hanem tanulni, de azért tapasztalatból tudom, hogy elég nehéz túlélni a napokat úgy, hogy egyedül vagy. Meg szar számolgatni, hogy mennyi van még hátra, mikor lesz hétvége, szünet stb. Illetve tekintve, hogy megint kilencedikes vagyok, mennem kell gólyatáborba, ami 11-12.-én lesz, amikorra már volt programom, de tekintve, hogy nem szeretnék kirekesztett lenni a gólyatábor az első.

Egyébként rájöttem, hogy nagyon el vagyok maradva az olvasással, épp ezért kéne már könyvet vennem. Jelenleg két kötet között vacilálok - mindkettőt meg szeretném venni, csak nem tudom melyiket előbb - a Callie és Kayden második részén, vagy a Végzet ereklyéi negyedik részén. Szóval nem tudom melyik legyen, bár jelen pillanatban egyébként sem a könyv vásárlás lesz az első dolgom - sajnos -, mert vannak ettől fontosabb dolgok is, amiket meg kell vennem. DE azért na, majdcsak eljutok ide is. Na, meg hamarosan itt a szülinapom, amire először tetoválást szerettem volna kérni egyrészről, de úgy látom ez tolódni fog még egy kicsit. viszont ami késik nem múlik. Tehát céljaim ismét vannak, amiket meg kell valósítanom..:D 

Dalok:
The Weeknd - Earned it - annyira kerestem ezt a számot és végre megtaláltaaaam.
The Avener - Fade out lines - mostanában imádom az ilyen light-os (nemtudommilyenstílusú) zenéket
Metallica - Nothing else matter - örök fav

(Jaaa. és végül majdnem elfelejtettem, hogy már csak 303 nap a következő nyárig:D)

Sweet child o' mine

*Hola people*

Semmi érdekesről nem tudnék jelen pillanatban beszámolni, aminek az egyik oka, hogy időm legnagyobb részét az iskola előtti pánik tölti ki, illetve majd csak a most következő napok lesznek izgalmasak. Valamiért -?- reggel óta GNR-t hallgatok és ez meghozta a kedvem egy kis fordításhoz - és hiányzik a rengeteg angol óra :( -, illetve már régen fangirl-ködtem, szóval rajta. (Lehet, hogy akadnak hibák, én sem vagyok tökéletes, viszont magamtól szeretnék fejlődni, nem pedig fordítóval. ) 

 " Tudod, amikor igazán összehangolódsz a hangszerrel és minden olyan természetesen jön, az érzelmeid átmennek a játékodon keresztül. Ez, tudod egy hatalmas - nagyszerű - éjszaka. Azt gondolom, hogy az oka annak, hogy ennyire szeretek turnézni az, hogy egész idő alatt arra törekszem, hogy elérjem a csúcspontot és legyen még egy ilyen éjszakám" - Slash ( saját fordítás, forrás: x )

"Sosem volt célom, hogy zenész legyek, de egyszer a kezembe vettem egy gitárt két másodpercre és azóta sem tudtam letenni." - Slash ( saját fordítás, forrás: x )

" Soha nem akartam magamra felhívni a figyelmet, mégis ez minden, amit teszek" - Slash ( saját fordítás, forrás: x )

 " Ha bármit is tudsz rólunk..a dalaink többsége az igazság alapján születik. Ez az egyetlen olyan dal, amit fantáziával és humorral írtunk meg. Tudjátok, ez egy beteg téma...ismered azokat a napokat, amikor a barátod, vagy barátnőd csak fájdalom a kibaszott seggen - ? - és legszívesebben letépnéd a fejét, betennéd egy zsákba és elásnád a hátsóudvarban? Ez neveztük 'I used to love her, but i had to kill her'- nek. - Axl Rose, az I used to love her, but i had to kill her ( azaz: Régen szerettem őt, de meg kellett ölnöm) című számról.( Saját fordítás, forrás: x )

"Soha ne add fel a reményt! Van valami ott, kint! És minden, ami tenned kell: várj és higgy." - Axl Rose, a Ritz-i élő koncerten, a My Michelle című szám előtt (saját fordítás)

"Kétféle ember létezik. Azok, akik kedvelnek engem, és azok, akik elmehetnek a pokolba." - Axl Rose (saját fordítás ) 

Guns N' Roses - Sweet Child O' Mine 

Olyan mosolya van, ami úgy tűnik nekem,

Emlékeztet a gyerekkori  emlékekre, 

Ahol minden friss volt, 

Mint a ragyogó kék ég. 

Néha, amikor látom az arcát, 

Elvisz arra a különleges helyre,

És ha túl hosszan nézném,

Talán összeomlanék és sírnék.

Ó, édes gyermekem,

Ó, édes szerelem.

Szeme (olyan), mint a legkékebb égbolt, 

Ha esőre gondolna, 

Utálnék azokba a szemebe nézni,

És a legkisebb fájdalmat is látni.

Haja a meleg, biztonságos helyre emlékeztet,

Ahol gyerekként rejtőztem,

És imádkoztam, hogy a dörgés és az eső,

Csendben elkerüljön engem. 

Ó, édes gyermekem,

Ó, édes szerelem.

Hova megyünk?

Hova megyünk most?

Hova megyünk?

Édes gyermekem.