Willkommen im

Wow, ahogy megnyitottam a blogot elgondolkoztam rajta, hogy ráférne egy kisebb átalakítás, nem mintha nem tetszene, de sokkal jobban illene hozzá egy finomabb, kellemes árnyalat, mint ez a sötét szín. 

Szóval, minden ott kezdődött, hogy tegnap felszálltam a 9:18-as, Budapest irányába közlekedő vonatra. Még mindig nehéz elhinnem, de megtörtént! Nagyon - nagyon hálás vagyok Zsófinak és a családjának ezért a kalandért, ami nélkülük sosem sikerülhetett volna. Régen is jártam külföldön, de akkor még elég kicsi voltam, nem sok rémlik belőle, szóval azt félretéve, szerintem most vagyok először külföldön úgy, hogy emlékezni is fogok a történtekre. 'Ez az én évem lesz!' - hangzott el szilveszter éjjelén, és eddig tökéletesen efelé is haladok. Úgy tekintek erre a helyre, mint 'World traveller' tervem első pontjára, tehát ezzel is valami új kezdődött el. Ott tartottam, hogy Budapest - Keleti felé vettem az irányt, majd onnan egyenesen Salzburgba, illetve Zell am See-be. Még reggel sem igazán fogtam fel, hogy mit is csinálok, egészen addig, amíg rajta nem ültem a piros színű, titokzatos railjet-en. Akkor kezdett tudatosulni bennem, hogy tényleg Ausztriába készülök. A vonatút nagyon jó volt, ez a szerelvény ezerszer felszereltebb és szebb, mint amiken eddig utaztam, úgyhogy maga az út is nagy élmény volt. Egyszer jött magyar kalauz, aztán egyszer német - ami érdekes volt, mert nem beszélem a nyelvet, így csak odaadtam a jegyemet és néztem -, illetve később megint jött egy német kalauz, bár még mindig nem értem miért kérték kétszer a jegyet, megoldottam. A railjet 11:40-kor indult el Pestről, és 16:52-kor érkezett Salzburg-ba. Útközben feltűnt, hogy milyen szép és tiszta állomások vannak kint, ez pedig elgondolkodtatott, hiszen például a keleti szép lenne, de csupa kosz. Na mindegy.. Salzburg-ban várakoztam - kicsit aggódva, mert elfelejtettünk beszólni a szolgáltatónak és nem tudtam telefonálni -, de végül minden aggodalmam elmúlt, amikor megláttam Bencét - és a barátait. Kicsit féltem attól, hogy velük kell majd hazajönnöm, elvégre oké, hogy őt is kiskorom óta ismerem, de régóta nem találkoztunk. Ennek ellenére kedves volt, érdeklődött, hogy milyen volt az utam, aztán végül lefoglalta magát a barátai és a telefonja társaságában. A Zell am See-be tartó vonaton ülve figyeltem, ahogy németül társalognak - úgy, hogy egy szót sem értettem, azon kívül,  hogy 'lol' és 'what the f*ck' -, illetve akadtak pillanatok, amikor tudtam, hogy rólam beszélnek, de nem értettem, hogy mit. Volt olyan is, amikor Bence nem volt ott és próbáltak velem kommunikálni, de nem értettem őket, ezért fejrázással vagy bólogatással válaszoltam - nagyjából kikövetkeztettem, hogy miről beszélnek. Javukra szóljon, hogy legalább udvariasak voltak néha, és felvitték a bőröndömet a lépcsőn, illetve egyszer le is. Amikor megérkeztünk, még mennünk kellett egy megállót valami olyasmivel, ami hasonlított a villamosra. Bence mondta, hogy mit mondjak a kalauznak, mire mondtam, hogy 'Ne már, mondd Te' - ugye nem volt jegyem - végül jobb is, hogy ő mondta, mert egy egész hosszú beszélgetés kerekedett belőle. Végül egy megállóval később leszálltunk és pillanatok múlva már Zsófival és az anyukájával találtam szembe magam, ami nagy megnyugvás volt végre a fiúk után. Feljöttünk, beszélgettünk, megittam egy rakat teát, rájöttem, hogy nem szeretem a karfiol levest (:D), skypeoltunk anyával, végül belekezdtünk a Fák jú tanár úr-ba, de éjfél körül abbahagytuk, mert hulla voltam, viszont büszke vagyok magamra, mert reggel héttől éjfélig alvás nélkül kibírtam, most pedig hétkor keltem - aminek nem értem az okát, de sebaj - és teljesen fel vagyok frissülve. A mai nap sem lesz unalmas, mert megyünk majd ki, találkozom a menekült gyerekekkel, illetve végre le tudom majd fotózni a minket körülvevő gyönyörű hegyeket!