Mi történik?

Halihó, mindenki!

Néha észre sem veszem,  csak úgy elsétálok az események mellett, máskor észre sem veszem a lehetőséget, akad olyan is, amikor fel sem fogom azt, ami történik. Mostanság annyi dolog történik, mégis lapulok a fűben, és hagyom, hogy minden átmenjen fölöttem. Igaz az, hogyha valamit nagyon akarsz, akkor képes vagy rá, de sokan - köztük én is -, néha kiesünk az irányításból. Itt a fogszabályzó, a korzett, lassan elvégzem a kilencedik osztályt is, mint látni, túléltem, az idő csak úgy repül. Már nem úgy mennek a dolgok, mint régen. Régen egy nap egy hétnek tűnt, most egy hét egy napnak tűnik. Az idő lohol, és lassan tizenhat éves leszek, amit még mindig nem tudok felfogni! Én? Tizenhat? A saját szememben örökké gyerek maradok, amíg a húgom örökké kilenc lesz, az öcsém öt, az anyukám harminchat, én pedig mindig csak egy gyerek. A szememben a korok megálltak egy ponton, és nem mennek tovább. Hogy miért pont ezeknél a számoknál? Nem tudom. Talán jobb is, ez ilyen sorszerű dolog lehet. Mint mondtam, hajlamos vagyok hagyni, hogy a dolgok elmenjenek a fejem fölött, pedig nem kellene! Mindig kapni kell az alkalmon, hogy később legyen mit megbánni: inkább azt bánjuk meg, hogy megtettük, minthogy azt, hogy nem. Alapvetően egy életvidám, álmodozó és sok esetben azt meg is valósító lány lennék, csak mostanában, mintha elveszett volna ez az énem. Nagyon sokszor hullafáradt vagyok, talán ez is az egyik oka, illetve próbálok a tanulásra figyelni. Őszintén megvallva rájöttem, hogy nem itt a helyem, nem ezen a helyen, és nem szeretem az itteniekhez alakulni. Nem kell sokat tudni erről a helyről, egyszerűen csak nem szeretem az itteni embereket. Akár ciki, akár nem, nem nagyon hat meg, igenis küzdök azért, hogy jó tanuló lehessek, és, ha valaki pár évvel ezelőtt mondta volna nekem, hogy ilyen leszek, szembe röhögtem volna. Ez nem stréberség, mert nem ülök egész nap a könyvek fölött - sőt, nagyon is nem -, ez más. Ahogy valamelyik nap twitteren írtam, hiába gondolják hogy nekem a tankönyvön fölött ülés az életem, nem, " én nem tanulok, csak tudok". Na jó, ez erősen egoistán hangzott, de nem úgy gondoltam, ahogy értitek. Ezt úgy gondoltam, hogy nem kell sokat tanulnom ahhoz, hogy elérjem azt az átlagot, amit most magaménak tudhatok, és biztos másoknak sem kellene, ha nem a cigi lenne az életük - akinek nem inge, ne vegye magára, ezzel nem a cigiseket akartam általánosítani. Szóval igen, próbálok letenni valamit az asztalra azért, hogy később jobb legyen, illetve, hogy valóra válthassam az álmaimat. Egyébként hamarosan lesz egy új fül a modulsávban, amiben ilyen bakancslista szerű felsorolás lesz látható. Na, és van még egy nagyon rossz tulajdonságom, amit az utóbbi időben vélek felfedezni magamon: hálátlan vagyok, de rohadtul. Nem rég nyitotta meg kapuit az új blogom, ami az Elveszve a sötétségben  nevet kapta. Nos, a blogon már nyolc rendszeres olvasót tudhatok magamnak, de szinte elégedetlen vagyok, mintha ez alap lenne. A Kritikus lélek-en is ugyanez a helyzet, várom őket, mintha ez törvényszerű lenne, sőt még néha ki is akadok, hogy nincsenek több "százan". Máskor meg ugrálok örömömbe, ha jön egy komi, vagy egy feliratkozó, szóval ez elég változó, minden esetre rettentően utálom, hogy néha így érzek, mert tudom, hogy nagyon nehéz tisztességes munkával olvasókat szeretni, inkább örülnöm kellene! Végszóként talán már említettem, talán nem, hogy szükségünk van változásra, néha gyökeres változásokra, épp ezért én egy új hajstíluson gondolkodom, de még dilemmában vagyok. Szeretném azt az elvet követni, hogy egyszer élünk, máskor meg eszembe jut, hogyha Axel Rose-nak akarok """öltözni""" a következő rock koncerten, akkor ezzel a frizurával nem fog menni. Na mindegy, nem fosom tovább szót, a lényeget azt hiszem, elmondtam.